Halász Imre: Széll Kálmánról

Halász Imre: Széll Kálmánról
Nyugat, 1915.

 

A mulandóság hűvös fuvalma ismételve érintette s megmozgatta életfájának lombjait. De mikor utoljára láttam, még egy életbölcs derült nyugalmával nézett a jövőbe. Biztosított, hogy egészsége tökéletesen helyreállt. Élni, dolgozni még soká, ez volt vágya, reménye és hite ennek a derék embernek, - hiszen az ő éltető eleme egy hosszú életen át mindig a munka volt.

 

De nem minden kiállított Széllnek olyan kedvező horoszkópot, mint ő maga. Mikor elhunytának délutánján azokat az öt-hat hasábos életrajzokat olvastam az esti lapokban, ez a gondolat villant meg agyamban, nini, hiszen ezek az öles cikkek előre meg voltak írva, talán a nyomdában előre ki is voltak szedve! A sajtó emberei számításba vették, hogy a vég gyorsan, váratlanul fog bekövetkezni. Jött még egy fuvallat s a sajtó embereinek igazuk lett.

 

A következő lapok nem ezeknek a krónikaszerű életrajzoknak a számát kívánják szaporítani. Régi emlékek száradt cserkoszorújából fogok néhány kiszakított levelet letenni annak a férfiúnak a ravatalára, aki Deák Ferenc politikai törzskarában az elsők között állt s ki e díszes gárdából, íme, utolsónak maradt.

 

Mint vándormadarak, melyet titkos ösztön derűsebb tájak felé vonz, szállnak gondolataim messze a múltakba, Széll Kálmán életútjának kezdő állomása felé. S merengő lelki szemeim előtt kibontakoznak a puszta-szentlászlói régi kúriának, Deák Ferenc nyári pihenőhelyének körvonalai. Az egyszerű, de kényelmet és jóllétet sejtető magyar úri ház folyosóján áll egy férfiú, kinek jóságos arcán jupiteri nyugalom és méltóság kifejezése ül. Most lassan megindul a terjedelmes udvarba bekanyarodó fogat felé s fogadja egy érkező idegen tiszteletteljes köszöntését.

 

A méltóságos alak Deák Ferenc, az érkező idegen e sorok szerény írója volt, kinek ezelőtt 48 évvel az a feladat jutott, hogy Lónyay pénzügyminiszter megbízásából a Bécsben 1867 nyarán folyt pénzügyi és közgazdasági kiegyezési tárgyalásokra vonatkozó értesítéseket és aktákat elvigye a sógoránál Puszta Szentszálón nyaraló hatalmas pártvezérhez.

 

- Jó, hogy ma jött - szólt Deák a magát bemutató idegenhez - mert ha holnap jött volna, nem talált volna itt. Holnap Budapestre utazom. Széll Kálmán tartja esküvőjét gyámlányommal, Vörösmarty Ilonával. Ismeri ön Széll Kálmánt?

 

- Együtt végeztük a jogot a pesti egyetemen, - felelem, - s egyebek közt együtt tanultuk az angol nyelvet. Ennélfogva alkalmam volt Széll Kálmánt közelebbről megismerni és pedig mint igen komoly törekvésű, jeles tehetségű fiatalembert.

 

E szavak láthatólag jól estek Vörösmarty Ilona gyámatyjának.

 

Széll Kálmánra nézve ez a házasság több volt családi élete kezdeténél, egyúttal kezdő állomása volt egy jelentékeny politikai karriernek.

 

És itt, Széll Kálmán házasságával kapcsolatban legyen szabad felemlítenem egy nem igen ismeretes adatot. A Vasvármegyében birtokos Dukai és Szentgyörgyvölgyi Széll család címeres levelét II. Ferdinánd királytól nyerte 1639-ben. E család Bőd vasvármegyei községben lakott ágának egy tagja, Széll István, a 18-ik század második felében Biharvármegyébe Nagyszalontára költözött. Ennek unokái 1836-ban Vasvármegyéhez fordultak nemesi bizonyítványuk kinyerése végett. A katolikus Széll család e sarjadékai ekkor már reformátusok voltak. Ennek a nagyszalontai Széll családnak egyik sarja, kit szintén Széll Kálmánnak hívnak, s aki még ma is él s nyugalomba vonult nagyszalontai református esperes, vette nőül nagy költőnknek Arany Jánosnak Juliska leányát. S e Juliskának szülötte volt Széll Piroska, az a bájos gyermek, ki anyja korai halála után nagyszülőinél nevelkedett s kedvességének derűjével besugározta az agg költő őszülő hajfürtjeit. Arany László barátomnál gyakran időzve, nem egyszer dédelgettem e bájos gyermeket. A, sajnos, fiatalon elhunyt unoka képmása ott látható Arany János múzeumkerti szobrán, mint annak egyik mellékalakja.

 

Érdekes játéka a sorsnak, hogy a Széll család két tagja - véletlenül mind a kettő Kálmán - a 19-ik század két legnagyobb magyar költőjének, Vörösmartynak és Aranynak lányát választotta élettársául.

 

E kis kitérés után forduljunk vissza tárgyunkhoz. Deák Ferencet a Széll Kálmán atyjával való barátságán kívül a Hertelendyek révén rokoni kötelék is fűzte a Széll családhoz. Ez a körülmény bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a szentgotthárdi kerületben 1867-ben képviselővé választott, még csak 23 éves Széll Kálmán gyorsabban futotta meg a politikai pálya kezdő állomásait, mint minden szellemi kiválósága mellett különben megfuthatta volna. Széll Kálmán a Ház jegyzője, 1871 óta a Ház legtekintélyesebb bizottságának, a pénzügyi bizottságnak előadója lett s mikor Horváth Boldizsár igazságügyminiszter 1871 elején visszalépett, gróf Andrássy Gyula felajánlotta az akkor még csak 28 éves Széll Kálmánnak az igazságügyi tárcát. De Széll nem fogadta el, mert már akkor el volt tökélve s ez eltökélésében Deák Ferenc tanácsa is megerősítette, hogy a pénzügyek és a közgazdaság terén fogja érvényesíteni tehetségét. Erre korán nyílt volna neki alkalom, mert már a következő évben gróf Lónyay miniszterelnök Kerkapoly helyébe, kinek állása már ingadozni látszott, pénzügyminiszternek szemelte ki, Szlávy kereskedelmi miniszter visszalépése után pedig a kereskedelmi tárcával kínálta meg. De Széll egyiket sem fogadta el s hogy nem kívánt túlgyorsan előre törtetni, hanem várt és tanult, az csak kedvező szint vet egyéniségére.

 

Időközben nagy zavarba jutottak az állam pénzügyei s az ezek szanálásának előkészítésére 1874-ben a híres 21-es bizottságot küldték ki, melyben a parlament majdnem összes vezető tehetségei benne voltak. E bizottságnak is Széll Kálmán volt az előadója. Ekkor már Széll Kálmán volt az az ember, aki a magyar állami pénzügyeknek legjobban ismerte minden ágát-bogát. Tanúskodnak erről jelentései, melyeket mint a pénzügyi bizottságnak s az említett 21-es bizottságnak előadója szerkesztett. Megannyi értékes dokumentumok ezek a magyar állami pénzügyek történetéhez. De nem volna helyes azt állítani, hogy ezek a jelentések minden részletükben teljesen fedik Széll Kálmán egyéni nézeteit, mert ő mint előadó az illető bizottság többségének felfogását volt hivatva kifejezésre juttatni.

 

Széll Kálmán a Deák törzskarában, az ehhez tartozott tekintélyes politikusok közt is valamennyinél bizalmasabb viszonyban állt a többség hatalmas vezérével. Mikor pedig az öreg úr előrehaladó betegsége kívánatossá tette, hogy az angol királynő szállodában két évtizeden át bírt lakását magánlakással cserélje föl, Deák a Széll Kálmán családi körébe vonult vissza. Deák már nem járhatott az ülésekre, de az országos ügyek iránt érdeklődni még mindig nem szűnt meg. Ez időben tehát, - így az 1874 végén és 1875 elején készülődő fúzió feszült várakozásokkal teljes napjaiban is, Széll Kálmánnak jutott az a fontos feladat, hogy a nagy pártvezért a történő és készülődő dolgok minden egyes fázisáról értesítse. Kedves gyámlányának Vörösmarty Ilonának gondos ápolása enyhítette a beteg Deák Ferenc szenvedéseit, ki ott abban az egyetemtéri lakásban hunyta örök álomra szemeit 1876. január 28-án.

 

*

 

Már 1873 végén, mikor Kerkapoly pénzügyminiszter állása tarthatatlanná vált, az akkori miniszterelnök Szlávy József elsősorban Széll Kálmánt igyekezett megnyerni pénzügyminiszternek. De Széll ezúttal nem fogadta el a felajánlott tárcát. Ebben az időben annyira féltek az emberek a pénzügyminiszterségtől, hogy senki sem akarta azt elvállalni.

Az óriási deficit s a 153 milliós lebegő adósság visszafizetési határidejének közeledése valóban elriasztó hatással volt mindenkire, aki a pénzügyminiszteri állás betöltésénél szóba jöhetett. Hiába szólította fel Szlávy Weningert, Korizmics Lászlót és másokat, - végre is maga volt kénytelen átvenni a tárcát.

 

Szerencsésebb volt Szlávy utódja Bittó István. Neki sikerült megnyernie pénzügyminiszternek Ghyczy Kálmánt, aki egykor a balközépnek egyetlen valódi pénzügyi kapacitása volt s aki erkölcsi tekintély dolgában mindjárt Deák Ferenc mellett foglalt helyet. Ghyczy nemrég kilépett a balközépből, melynek Tisza mellett vezértársa volt. A valóságban Ghyczy kilépése e pártra nézve a politikai tönköt jelentette s ez volt az a mélyebben fekvő ok, mely a balközépet arra kényszerítette, hogy a fúzióban keressen menekvést a különben rá nézve kikerülhetetlen politikai megsemmisüléstől. Ghyczy egy középpártot alakított s anélkül, hogy e szűkebb pártját megkérdezte volna, az uralkodó hosszas rábeszélésére - és párthívei nagy elképedésére - elvállalta a pénzügyminiszterséget. Az volt róla a hiedelem, hogy aggályoskodó természete miatt, kivált olyan majdnem kétségbeejtő pénzügyi helyzetben, minő az akkori volt, nem való pénzügyminiszternek. A valóságban Ghyczy rövid, egy évig sem tartott pénzügyminisztersége alatt egy providenciális szerepet töltött be, melynek csak ő tudott megfelelni.

 

A kiegyezés utáni években a közvélemény nálunk olyan optimista áradatban úszott, hogy az emberek még adóleszállításról is álmodoztak. (Tényleg történt egy ilyen adóleszállítás, a hírlapbélyeg megszüntetése.) Mikor a pénzügyi bajok első jelei 1872-ben mutatkozni kezdtek, a mélyebbre látók kezdték belátni, hogy eljövend, el kell hogy jöjjön, a közterhek emelése. De ezt kimondani senki sem merte. Olyan emberre volt tehát szükség, aki ki merje mondani ezt a végzetes szót, adóemelés. Ez az ember Ghyczy Kálmán volt. Ő és senki más.

 

Ghyczy Kálmán egyszerű, puritán lelkű egyénisége ama ritka emberek közé tartozott, kik senkitől semmit nem kérnek, azért senkitől és semmitől sem félnek, még a népszerűtlenségtől sem. A válságos pénzügyi helyzet előidézésében része nem volt, vasúti koncessziók s effélék után soha sem járt, - amit nem minden ellenzéki mondhatott magáról. Ellenben a pénzügyi optimistákkal szemben ismételve hangoztatta komoly Kasszandra-szavát.

 

Ilyen ember kellett most a gátra. Ghyczy törte meg az utat utóda Széll Kálmán adópolitikája számára. Az adófelemelések igazi apja Ghyczy volt. Széllnek már csak az adoptív-apa szerepe jutott. Ghyczy magára merte venni az adófelemelés indítványozásával járó szörnyű ódiumot s azután magával vitte ezt Igmándi magányába. Neki köszönhető, hogy ez ódium súlya alatt utódjának Széll Kálmánnak - különben szintén elég erős - vállai össze nem roskadtak. Ez az oka, hogy midőn Széll Kálmánról akarok beszélni, nem tehetem, hogy hallgassak arról a másik Kálmánról, az öreg Ghyczyről.

 

Ghyczy programjának sarkalatos pontja volt, hogy az általa előterjesztett 1875-re szóló költségvetés hiányából egyelőre 13 millió forint adóemelésekből fedeztessék. A pénzügyi bizottság tagjai közül csupán Széll Kálmán, Csengery Antal, Zsedényi Ede és Horváth Lajos támogatta Ghyczy adótörvényjavaslatait. A bizottság többi tagjai mind Ghyczy ellen foglaltak állást. Az ellentétek nagyon élesek voltak, úgy hogy Széll letette az előadói tisztet, különvéleményt adott be s az előadói tisztre b. Lipthay Béla vállalkozott.

A Ghyczy adójavaslatai, valamint költségvetése ellen folyt harcban Tisza Kálmán, akkor még ellenzéki vezér vezetett s nemcsak szenvedélyes, de részben személyes élű küzdelemben egyenesen exponálta magát egykori pártvezértársa javaslatai ellen. Annyira ment ebben, hogy Ghyczy 1875-re szóló költségvetésének tárgyalása alkalmával ezt a költségvetést még a részletes tárgyalás alapjául sem fogadta el, amit soha az előtt nem tett.

 

Mikor tehát 1875 februárjában a fúzió létrejött s a fúziós kabinet megalakítására került a sor, egy igen fatális helyzet állt elő. A pénzügyi kérdésben, mely pedig az egész politikai helyzet tengelye volt s éppen a pénzügyi probléma legsarkalatosabb pontjában, az adófelemelés kérdésében, az új kabinet predestinált feje Tisza Kálmán és annak szintén predestinált pénzügyminisztere Széll Kálmán, mint két ellentétes pólus álltak szemben egymással.

 

Hogy más lehessen az új fúziós kabinet feje mint Tisza Kálmán az természetesen ki volt zárva. (Hogy eleinte b. Wenckheim szerepelt, mint névleges miniszterelnök, az nem változtatott a dolog lényegén.) Ami pedig Széll Kálmán pénzügyminiszterségét illeti, szintén minden irányadó tényező, sőt mondhatni az egész közvélemény óhajtotta és magától értetődőnek tekintette, hogy ennek a tárcának vezetője csak Széll Kálmán lehet.

Az új kabinet megalakulása előtt az 1875. február 19-én Szlávy József lakásán tartott értekezleteken heves viták folytak a pénzügyi kérdésről. A Ghyczy által javasolt 4 százalékos általános jövedelmi pótadót Széll és a többi jelenvolt Deákpártiak feltétlenül szükségesnek s haladék nélkül behozandónak tartották, ellenben Tisza és a balközépiek ezt épp olyan határozottan ellenezték. Megismétlődtek ezek a viták a néhány nappal az új minisztérium kinevezése előtt, február 25-én b. Wenckehim Béla lakásán tartott amaz értekezleten, melyet - mivel benne mégnagyobb számú eddigi ellenzéki vett részt - tréfásan "verstärkter Reichsrath"-nak gúnyoltak. Az ellentétek az adókérdésben kiegyenlíthetetlennek látszottak. Végre is a Deákpártiak beadták a derekukat s ezt a derékbeadást bölcsen elnevezték compromissumnak. Elfogadták ugyanis Tisza Kálmán formulázását, mely úgy hangzott, hogy a deficit megszüntetését meg kell kísérelni a megtakarítások és a magyar jegybank alapítása, továbbá a vám- és kereskedelmi szövetségre vonatkozó egyezmény revíziója segítségével s csak ha ezen az úton nem sikerülne, kellene behozni a négy percentes jövedelmi pótadót.

 

Hogyan mehettek bele Széll és elvtársai ebbe a formulázásba? Ennek a magyarázata az, hogy akkor a közjogi harcnak Tiszáék részéről való beszüntetését olyan óriási vívmánynak, e vívmány elmaradását pedig akkora szerencsétlenségnek taksálták, hogy e mellett a rettentő pénzügyi veszedelem miatti aggodalmak is eltörpültek. Valóságban ez a felfogás egy babona volt, mert a balközép tényleg már egy csőbe jutott párt volt, mely különben is csakhamar kénytelen lett volna letenni a fegyvert. Dehát ez a balhiedelem a helyzet urává tette Tisza Kálmánt.

Volt alkalmam beszélni Széll Kálmánnal a legfontosabb pénzügyi kérdésben közte és Tisza közt fennforgott ellentétről. Széll Kálmán a legnyomatékosabban hangsúlyozta előttem, hogy ő adóemelési politikájának s egész pénzügyi programjának teljes fenntartásával lépett be a Tisza-kabinetbe.

Március 3-án b. Wenckheim Béla már felolvasta a képviselőházban azt a programot pótolni akaró, de igazi kormányprogramnak alig nevezhető nyilatkozatot, mely a legakutabb kérdésre, a pénzügyi problémára vonatkozólag megismételte a február 25-én elfogadott, fentebb említett formulázást, azaz kimondotta, hogy a kormány "az adótételek emelése nélkül" szándékozik elérni a jövedelmek fokozását. A pénzügyi kibontakozás másik eszközéül pedig azt jelölte meg, hogy a kormány "azonnal kézbe fogja venni a bankkérdést."

 

B. Wenckheim után Széll Kálmán pénzügyminiszter tartott egy terjedelmes beszédet. Azzal kezdte, hogy pénzügyi programot nem ad. Valóságban nem is adhatott, mert ha elmondta volna az ő valóságos pénzügyi programját, melynek intakt fenntartásával lépett be a kabinetbe melynek lényeges pontja volt az általános jövedelmi pótadó, akkor homlokegyenes ellentétbe jutott volna a b. Wenckheim által felolvasott ún. programmal. E különös helyzetben Széll Kálmán beszédének végszavai alkották a biztosító szellentyűt. Kijelentette ugyanis, hogy a kormány mindenek előtt megtakarítások s a jövedelmek fokozását adóemelés nélkül eszközölni célzó intézkedések segítségével igyekszik rendbe hozni a pénzügyeket, "de ha mindezek mellett is az ország áldozatkészségére kellene hivatkozni, a minisztérium ezt kellő időben fogja kezdeményezni."

 

Széll nagyon jól tudta, hogy ez a feltételes gyanánt odaállított eset, azaz az adóemelés, kikerülhetetlenül be fog következni. Egy percig sem ringatta magát abban az illúzióban, hogy a Tisza által is elfogadott fegyveradó, fényűzési adó, biliárdadó, vadászati adó s hasonló lappáliák segítségével a pénzügyeket rendbe hozni lehessen. Ő a kabinetbe lépésekor csak annyit ígért meg Tiszának, hogy a választások előtt - s ez néhány hónapi haladékot jelentett csupán - a jövedelmi adójavaslatot előterjeszteni nem fogja. Ezt meg is tartotta. De az egybegyűlt új képviselőházban jövedelmi adó javaslatát nyomban előterjesztette s ez törvénnyé is vált.

*

 

1876 elején napirendre került a pénzügyi és közgazdasági kiegyezés gyűjtőneve alatt összefoglaltatni szokott kérdések egész komplexuma. E kérdések szerencsés megoldása a magyar pénzügyek szanálása szempontjából még az adóreformoknál is nagyobb hatású lett volna. Hogy a kiegyezési alkudozások csak szegényes eredményre vezettek, annak csak egyik oka volt az az illojális harc, melyet az osztrákok "keine Mehrbelastung" jelszó alatt folytattak. Ennek a jelszónak valódi értelme ez volt, eddig zsaroltuk Magyarországot a fogyasztási adók révén, tovább kívánjuk folytatni a zsarolást.  A sikertelenség másik nagy oka a magyar kormány elhibázott taktikája volt. És itt ismét mélyreható ellentétekre kell rámutatnunk, melyek Széll Kálmán és a kabinet feje közt fennforogtak.

A bankkérdésben a volt balközép egy kivihetetlen rögeszmét kergetett, egy önálló magyar jegybank felállítását - valutarendezés nélkül. Tisza Kálmán a Móricz Pál és b. Simonyi Lajos-féle talmi-finánckapacitások eszmekörétől kormányra jutása után sem tudta magát egyhamar emancipálni. Egy ilyen - ismétlem - rendezetlen valuta mellett erőszakolni kívánt ún. önálló magyar jegybanktól ezek az urak csodadolgokat vártak, a bankszabadalom ellenértékéül az alapító bankcsoporttól Magyarországnak nyújtandó nagy kamatmentes kölcsönt, mely átsegítené az országot a pénzügyi rendezkedés súlyos évein. Vártak továbbá a jegybank jövedelmi adójából évi 3 millió bevételt s egyúttal hallatlan felvirágzást, olcsó hitelt, a kereskedés és ipar mesés fellendülését.

A rendezetlen valuta mellett felállítandó magyar jegybankra vonatkozó balhiedelmekben Széll Kálmán nem osztozott. Íme egy másik nagy ellentét közte és a kabinet feje közt!

 

De Széll nem bírta meggátolni, hogy Tisza Kálmán a bankkérdést tegye a kiegyezési alkudozások tengelyévé s ezzel eleve olyan stratégiai állást foglaljon, mely tárgyi okokból csak vereségre vezethetett. Magától Széll Kálmántól hallottam, hogy a kiegyezési alkudozások elején azt mondta Tiszának: Adok egy esztendei időt a bankügyben, addig nem nyilatkozom az önálló bank ellen. Csináljátok meg, ha tudjátok.

 

Megindult nagy zajjal és reményekkel az akció. Aki kételkedni mert benne, - mint például e sorok írója -, hogy rendezetlen valuta mellett ép-kézláb magyar jegybankot lehessen alapítani, azt a kormánysajtó rossz hazafinak bélyegezte. Azután fokról-fokra összezsugorodott az akció. Az összezsugorodás egyik, de nem végső állomása az ún. májusi stipulációk voltak. Ezek szerint az eredetileg célba vett ún. kartellbank helyett, ugyanaz az egy társaság alapított volna két jegybankot, melyeknek jegyei kölcsönösen kényszerforgalommal bírtak volna a monarchia mindkét felében. Az az egy társulat az osztrák nemzeti bank lett volna, de a nyilvánossággal szemben annak a fikciónak az álláspontjára helyezkedtek, mintha a háttérben léteznék valami hatalmas pénzcsoport, mely csak várja, hogy az önálló magyar jegybank megalapításához hozzáfoghasson. Pedig ilyen pénzcsoport sem a háttérben, sem az előtérben nem létezett.

Érdekes, amit nem sokan tudnak, hogy Tisza Kálmán kiküldte testvérét, Lajost, Londonba, hogy ott tekintélyes pénzemberek között szerezzen vállalkozókat egy - rendezetlen valuta mellett - felállítandó önálló magyar jegybank számára. De Tisza Lajos angliai kiküldetése eredménytelen maradt. A legtekintélyesebb pénzemberek, mint a londoni Rothschild, Low és mások nyíltan abszurdumnak nyilvánították az egész tervet.

 

A nagy remények közt megindított bankügyi akciónak szánalmas kudarcát keserű humorral, de találóan fejezte ki a különben mindig hűséges kormánypárti Pester Lloyd akkori főmunkatársa, Veigelsberg Leo, mikor a májusi stipulációk idejében a Bécsből hazatérő magyar miniszterekről írva így kezdte vezércikkét: "Argonauten ohne Schiff, die zufusz gehen im Gebirge und anstatt des goldenen Vleiszes nur eine Bärenhaut erzielen." Pedig még ez a medvebőr sem lett meg! A májusi stipulációkat sem tudták megvalósítani. Tisza Kálmán, hogy kudarcát leplezze, beadta lemondását. Azután ismét visszavette s folytatta bankügyi akcióját ott ahol elhagyta, utóbb ismét inscenált ilyen taktikai lemondást, a bank igazgatótanácsa összeállításának semmitmondó és semmit érő címe alatt.

A rengeteg erőt felemésztő bankügyi akciónak végeredménye az az ismeretes egyezmény lett, mely az Osztrák Nemzeti banknak "Osztrák-Magyar Bank"-ká való átalakulásában nyert megvalósulást, - egy egészben ésszerűnek mondható megoldás, mely azonban könnyen és gyorsan elérhető lett volna minden felesleges küzdelem és erőpazarlás nélkül. A hitelviszonyok az új bankregime alatt tetemesen javultak, ami azonban nem annak a hosszú harcnak "vívmánya" volt, amely gyanánt feltüntetni szerették volna, hanem egyszerű természetes következménye annak, hogy az előbb nálunk jognélküli Nemzeti Bankkal a hadi állapot megszűnt s helyébe a természetes békeállapot lépett.

 

Ha a kormány nem pazarolt volna annyi erőt az eleve kilátástalan bank-küzdelemre, sokkal jobb eredményt érhetett volna el az ország pénzügyei szempontjából hasonlíthatatlanul nagyobb fontosságú többi kérdésekben. A fogyasztási adóknál szenvedett sok milliónyi károsodásunk megszüntetése körül talán már akkor el lehetett volna érni valami ahhoz hasonló enyhítést, amit húsz évvel később az átutalási eljárással elérni sikerült. Nagyon örvendetes volt, hogy a saját meggyőződése ellenére a kudarccal végződött bankakció vontató kötelére fűzött Széll Kálmánnak még ilyen kedvezőtlen körülmények közepette is sikerült elérni egyes értékes pénzügyi eredményeket, melyek az ő saját taksációja szerint a pénzügyi vámok révén 7 millió forint, az adórestitúcióknál 11 millió forint pénzügyi hasznot képviseltek.

Széll Kálmán sokat gondolkozott rajta, hogyan lehetne az adórestitúcióknál fennforgó képtelen állapotot orvosolni. A nagy tömegre felszaporodott osztrák cukorkivitel következtében ugyanis olyan óriásivá nőtt a kivitt cukor után visszatérített adó összege, hogy az egész vámjövedéket felemésztette, sőt egyes esetekben még ezen felül is rá kellett fizetni. Azáltal, hogy az adórestitúciók a vámbevételekből, tehát közös jövedelemből fedeztettek, Magyarország több mint 10 millió forint erejéig adófizetőjévé lett Ausztriának. Széll Kálmánnak, mint tőle hallom, bécsi utazásainak egyike alkalmával Marchegg és Bécs között jutott eszébe az a szerencsés gondolat, hogy a fogyasztási adótárgyak termelésének arányát kellene az adó-visszatérítési teher megosztásának alapjává tenni. Ez keresztül is ment.

Az a másik nagy sérelmünk azonban, hogy az Ausztriában termelt, de Magyarországban fogyasztott cukor és más fogyasztási adótárgyak után a fogyasztási adó az osztrák kincstárba folyt, az 1877-iki kiegyezés alkalmával nem nyert orvoslást. De itt is némi kártérítést nyújtottak a behozott finánc-vámok, melyeknek jövedelmében a kvóta arányában részesülünk, holott a pénzügyi vámokkal terhelt cikkekből kisebb hányad, csak mintegy 15-20 percent fogyasztódik Magyarországban.

*

 

Széll pénzügyminiszteri működésének legnevezetesebb ténye a 6% aranyjáradék megteremtése volt.

 

A 153 milliós kölcsön pénzeinek utolsó maradványai gyorsan fölemésztettek s egy nagyobb pénzügyi művelet már 1875 vége felé kikerülhetetlenné vált. Nemcsak az előrelátható deficitek fedezése, hanem a 153 milliós kölcsön első felének már 1878-ban esedékessé válandó visszafizetése lidércnyomásként nehezedett állami hitelünkre. Egy nagyobb hitelművelet már az 1875-iki év vége felé sürgős szükségnek mutatkozott. Kedvező feltételekre kamat és árfolyam tekintetében az új kölcsönnél számítani az ország aggasztó pénzügyi helyzete s a pénzpiac kedvezőtlen állása mellett nem lehetett. De Széll legalább olyan hitelforma elérésére törekedett, mely a későbbi kibontakozásnak útját nyitva tartsa és egyengesse. Ez pedig a magyar járadék megteremtése volt.

Széll Kálmán egyik főérdeme, hogy fölismerte a magyar államadósságügy terén addig követett eljárás tarthatatlanságát.

 

Nagy meglepetést keltett a vezető bécsi és párizsi pénzügyi körökben, még a Rothschildháznak méltán nagy pénzügyi tekintély hírében álló párizsi főnökének is, Széll Kálmánnak az a merész lépése, hogy a magyar járadék eszméjével állt elő. De Széll Kálmánt az előtte tornyosuló nehézségek nem csüggesztették el. Maga személyesen tárgyalt Párizsban előkelő pénzemberekkel, ezek közt az ottani Rothschildház akkori főnökével, - de ezek egyelőre nem biztatták sikerrel.

Végre sikerült megnyernie a berlini Discontogesellschaft nagytehetségű elnökének Hansemannak támogatását. Ezzel meg volt törve azoknak a pénzügyi köröknek ellenállása is, melyek eddig a magyar rendére vonatkozó tervet túlmerésznek tartották. Létrejött tehát a 6% magyar aranyjáradék. Ezt a magas kamatlábat az állam pénzügyi kedvezőtlen helyzete, a pénzpiacnak akkor szinte kedvezőtlen állása, de a majdani konverzióra való tekintet is legcélszerűbbnek mutatta. Egyelőre a járadékból 80 millió forint került kibocsátásra, ez is két részletben, 80 1/2-es árfolyamon. De még így is nagy haladást jelentett e művelet. Meg volt teremtve a magyar állam hitelműveleteinek új, korszerű formája, melyben kifejezést nyert államunk hitelképessége, hitelügyi nagykorúsága.

Ha összefoglaljuk Széll Kálmán pénzügyminiszteri működésének eredményeit, dacára ama rendkívüli nehézségeknek, melyekkel küzdenie kellett, ez eredmények igen jelentékenyeknek mutatkoznak. Nem kevesebb mint 63 millió forint deficittel vette át az államháztartás vezetését s három évvel később 23 millió deficittel hagyta azt hátra. S ez a 23 millió is megtalálta volna fedezetét a folyamatban levő kiegyezési tárgyalásoknál már elért egyezményekben s az ezek alapján már előre látható tetemes jövedelmi szaporulatokban, névszerint az adórestitúciónál Magyarország javára elérendő 11 milliónyi előnyben, továbbá a pénzügyi vámokból várható 7 millió s más tételeknél várható 4,6 millió forint többletben.

 

Bíztató auspiciumok közt indult meg Széll Kálmán akciója a pénzügyek rendezésére. Azokon felül, melyek a fentebbiekben érintve vannak, voltak még más érdemei is, így például a vasutak szanálása körül. A Tiszavidéki Vasút megszerzésével ő adta meg a lökést azokhoz a nagy vasúti állomásításokhoz, melyek hatalmas államvasúti hálózatunk megalakulására vezettek.

 

De, sajnos, 1878 őszén történt váratlan leköszönése miatt nem érhettek meg azok a gyümölcsök, melyekhez a magvakat ő hintette el. Széll Kálmán visszalépése lélektanilag érthető, de politikai szempontból hiba volt s az ország szempontjából mélyen sajnálandó. Nemsokára az ő visszalépése után örvendetes fordulat állt be az európai pénzpiacon, mely utódának, ki pedig nem volt nagyszabású tehetség, fényes sikerű konverzionális műveletek egész sorát tette lehetővé. Milyen perspektívák nyíltak volna e kedvezőbb helyzetben Széll Kálmán tettereje előtt! Mindaz, ami később jól történt, még jobban történhetett volna. A pénzügyeinkben a 80-as évek derekán beállt majdnem katasztrófaszerű visszaeséstől pedig az ő gondos gazdálkodása talán megóvhatta volna az országot.

E felfogásomnak egy alkalommal - ildomos modorban - kifejezést adtam Széll Kálmán előtt s ő szíves volt részletesen kifejteni azokat az okokat, melyek rá nézve - meggyőződése szerint - a leköszönést erkölcsi kötelességgé tették. Erősen hangsúlyozta, hogy csak az ő visszalépése mentette meg a monarchiát egy vészterhes konflagrációtól. Előadom nézeteit úgy, ahogy azokat előttem kifejtette.

 

Mikor csapataink 1878. június 28-án átlépték Bosznia határát, a hadügyminiszternek a delegációk által megszavazott 60 millió forint hitelből 23 millió forintot bocsátottak rendelkezésre. Az illetékes tényezők olyan rosszul voltak értesülve a Boszniában készülő ellenállásról, hogy ezt az összeget akkor elégségesnek tartották az okkupáció keresztülvitelére.

 

A kiadások azonban csakhamar olyan óriási mértékben megnövekedtek, hogy már augusztus első felében nemcsak a delegációk által megszavazott 60 millió forintot fölemésztették, hanem ezt már 20 millió forinttal túl is haladták. Augusztus 18-án újabban mintegy 30 millió forintot kért a hadügyi kormány, úgy hogy már ekkor az igénybevett összegek az eredetileg törvény által megállapított hitel kétszeresénél is többet tettek ki. Széll Kálmán még ezen újabb összeg megadása ellen sem tett kifogást. Joggal hihette, hogy mivel csapataink augusztus 18-án már bevonult Szarajevóba, az egész akció s az azzal járó rendkívüli kiadás már befejezéséhez közelít.

Augusztus végén és szeptember elején azonban nevezetes változás állt be. A katonai kormány hétről-hétre újabb követeléssel állt elő. Egyelőre ismét 20 millió forintot követelt, és amikor Széll sürgette, hogy tegyenek részletes előterjesztést arra nézve, hogy mennyi pénz lesz még véglegesen szükséges az akció befejezésére, akkor bebizonyult, hogy ez a követelés még nem az utolsó. A hadügyi kormány kényszerült színt vallani és ekkor kitűnt, hogy 1878 utolsó két hónapjában és következő 1879-ki év júniusának végéig még 123 millió forint, 1879 végéig pedig összesen 246 millió lesz szükséges. Kitűnt, az is, hogy nem a megajánlott 125 000 ember, hanem 275 000 ember van lent Boszniában.

 

Világos lett ekkor a magyar pénzügyminiszter előtt, hogy többről van szó, mint Bosznia és Hercegovina megszállásának a berlini kongresszuson nyert mandátum értelmében való végrehajtásáról.

 

Széll ezt a véleményét az uralkodó elnöklete alatt két ízben tartott hosszas miniszteri tanácskozások során nyíltan ki is mondotta s a követelt rengeteg összegek valódi rendeltetése teljesen tisztába is hozatott.

Széll Kálmán nyíltan állást foglalt minden kalandos politikai terv ellen s azok ellen kötelességének tartotta latba vetni a legerősebb érvet, bejelentette lemondását.

Az uralkodó a miniszteri tanácskozások után órákig tartó magánkihallgatáson is fogadta magyar pénzügyminiszterét s ennek alkalma volt előtte bőven kifejteni és megokolni a tervezett politika ellen fennforgó aggodalmait. Előterjesztéseinek részleteit természetesen a titok leple fedi. De nyilvánvaló az eredmény, mely abban állt, hogy a messzemenő tervek elejtettek. A Széll Kálmán lemondása folytán beállt válság után a delegációk elé már nem a tőle követelt nagy hitelek kérettek többé. S ezzel Magyarország és Ausztria nem csupán kiszámíthatatlan nagyságú pénzügyi áldozatoktól lett megkímélve, hanem a monarchia egy majdnem biztosan bekövetkező háborús konflagráció veszélyét is kikerülte.

 

És ezzel lezárom elmondadóim sorát. Széll Kálmán mindig pénzügyminiszteri működését tekintette politikai pályája legértékesebb részének s ebben teljesen igaza volt. Nem is a derekán, hanem mindjárt az elején tört ketté az a pálya, melyre valódi hivatottsága volt. Későbbi, majdnem négy évtizedes pályafutása, bármilyen tiszteletreméltó, nem lett az, amivé lehetett volna, ha befutotta volna küldetésének azt a körforgását, melyen sokat ígérően megindult.

 

Mikor utódja gróf Szapáry Gyula, balsikerei után a pénzügyminiszterségtől visszalépni kényszerült, Tisza Kálmán ismét felajánlotta a pénzügyi tárcát Széll Kálmánnak. Széll hajlandó volt azt elfogadni, de csak egy feltétel alatt s ez a feltétel az volt: pénzügyi diktatúra. Ebbe pedig Tisza Kálmán nem volt hajlandó belemenni. S ezen nem is lehet csodálkozni. Tisza kemény egyénisége nem volt olyan puha fából faragva, hogy urat vállaljon maga fölé.

 

Mikor tizenkét évvel később a magyar államiság szekere az obstrukció mocsarában készült elsüllyedni, Széll Kálmán concilians egyéniségét találták arra hivatottnak, hogy a rábeszélés szelíd eszközeivel, simogatással, dédelgetéssel az obstrukció szörnye egét megfékezze. Széll Kálmán 1899 február 26-kától 1903. június 26-káig ült Magyarország miniszterelnöki székében. De a feladat, melyre vállalkozott, nem sikerült, nem az ő képességeinek elégtelensége miatt, hanem mert ez a feladat tárgyilag megoldhatatlan volt. Ha Széll Kálmán még sokkal ügyesebb állatszelídítő lett volna is, mint amilyen volt, célt akkor sem ért volna. Mert azt a szörnyeteget dédelgetéssel megszelídíteni nem, - azt csak letörni lehet. Erre a heroikus feladatra pedig Széll Kálmán az ő géniuszánál fogva nem is akart, nem is tudott volna vállalkozni. Egy darabig tűrhetően mentek a dolgok. A szörnyetegnek jól esett a simogatás, de aztán kitört belőle ősi természete. Feltátotta száját és szelídítője ellen fordult, s ezzel véget ért Széll Kálmán utolsó nagy politikai vállalkozása.